Ebben az évben is a hagyományoknak megfelelően búcsúztatják el a telet február 16 és 19 között Mohácson. A  több napon át tartó rendezvény fő programeleme a farsangvasárnapi felvonulás, amelynek a „partraszállással kezdődik és a „koporsóégetéssel” ér véget.

A hagyomány szerint kora reggel a telet elűző maszkosok a város jelenleg déli részből eveznek át ladikokon, majd vonulnak a főtérre. A nap fénypontja pedig a farsangi koporsó elégetése, amelyet sötétedéskor bocsájtanak vízre, evvel végleg  elűzve a telet.  A népszokás eredetetieg a területre betelepült sokácoktól származik, amely az évek során rengeteg plusz elemmel bővült köszönhetően a Mohácson élőknek.  A búsójárás egyfajta szertartás, amely nem csak a tél elüzésére szolgáll, hanem arra, hogy az új év bő termést, gazdagságot hozzon mindenkire. A felvonulás mellett eredetileg a házak, jószágok megáldása volt a busók fő feladata.

Az általuk hordott állarc fából készült és eredetileg csak felnőtt férfiak viselhették. A különböző arcok célja az inkognitó megörzése volt, tekintettel arra, hogy az  eredeti népszokás szerint a férfiak házról házra jártak, és jókívánságokat osztva, vendéglátás fejében a gazdagság jelképeként hamuval kintették be az udvart, a házat és az állatokat. Ha  azonban nem látták őket szívesen, bosszúból feltúrták a farakást, felborították a szekeret. Az állarcok megvédték viselőit attól, hogy később ezen helyzeteket számonkérjék rajtuk.  Mára már azonban inkább  csak a látványos felvonulás és örömünnep jellege maradt meg a hagyománynak, amely rengeteg túrisát csalogat évről évre a városba. A busójárás 2009-ben felkerült az UNESCO által meghatározott, az emberiség szellemi örökségeinek reprezentatív listájára.

A velencei, vagy a riói karnevál mellett a mohácsi busójárásnak is helye van a kultúrális térképen. Bár mindegyik másképpen ünnepel, a lényege mindháromnak egy és ugyanaz.  Maga az elnevezés a középkori latin carne levare, „a hús elhagyása” kifejezésből alakult ki. A hús szó azonban nem csak a keresztény ünnep böjtmegelőző jellegére utal, hanem a farsangi eszem-iszomra is. Ilyenkor ugyanis rengeteg hús (disznó, marha, és csirke) fogyott. Nem vethető el azonban az a magyarázat sem, amely szerint carrus navalisnak nevezték azt a kerekeken guruló, hajó formájú szekeret az ókori Rómában, amelyet a február 15-én tartott Lupercalia-ünnepen álarcos tömeg húzott végig az utcákon, mint a termékenység, bőség szimbólumát, a természet újjászületését köszöntve.  (Lupercalia ünnepe egyik eredetlába a szintén február hónaphoz köthető Valentin napnak is.) Ugyancsak az ókori Rómában tartották meg Saturnus tiszteletére a Saturnáliákat, amely népünnepély rengeteg meglepetést tartalmazna a mai kor emberének. A tivornyák mellett ennek a rendezvénysorozatnak is részét képezték maszkás utcai felvonulások. De nem maradt el Róma mögött az ókori Görögország sem, hiszen meglepő lenne, ha náluk nem találnánk ehhez hasonló ünnepség sorozatot. Dionüszosz nevéhez ugyanis a sok egyéb mellett épp egy , meglepő módon, állarcos felvonulás társítható, melyek sokak szerint az athéni vígjáték kialakulásához vezettek.

A közpkor, ugyan a kornak megfelelően más köntösbe csomagolva, de tovább vitte az ókori hagyományokat. Ekkor alakult ki a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszak farsang elnevezése (a német fasen, faseln - mesélni, pajkosságot űzni - szóból), amely - főként az utolsó három napban - a szabados mulatozás, kicsapongás, böjtök előtti népünnepélyek ideje is. Az egyébként szigorúan vallásos, hétköznapi életet a féktelen örömünnep váltotta fel ekkor. Az évszázadok során mindenhol a kor szokásainak, erkölcseinek megfelelően alakultak át ezek a több napos ünnepségsorozatok, azonban bármilyen módon is változott azok tartalma, a maszk kétségtelenül a karnevál jelképe maradt és marad az idők végezetéig.