Szabolcsot, második kisfiamat úgy szültem, ahogy elképzeltem – háborítatlanul, mindenféle beavatkozás nélkül. De az út hosszú volt idáig.

Első fiam, Andris 2ooo augusztusában született. Akkoriban nem foglalkoztam túl sokat a „hogyan” kérdésével. „Eldöntöttem” magamban, hogy természetes úton szülök – miért is ne, hiszen erre mindenki képes. Nem foglalkoztam azzal, hogy mikor milyen beavatkozások lehetnek és miért. Úgy gondoltam, ha nem lesz rá szükség, úgysem „bántanak”. Végül – ahogy terveztem – hüvelyi úton született meg Andris. Nem volt fogó, vákuum, nem feküdtek a hasamra stb. A szülés után a hasamra tették a babát, szoptathattam és két órát együtt töltöttünk.
Összességében jó élmény volt a szülés, de zavart, hogy az ügyeletes orvos már a felvételkor burkot repesztett – anélkül, hogy beleegyezésemet kérte volna. Később fájásgyengeség miatt oxitocint kaptam, és a gátmetszést sem úsztam meg.

Ahogy teltek az évek, egyre jobban kezdett foglalkoztatni a szülés, születés, és úgy éreztem, valamilyen formában szeretnék ezzel foglalkozni. Így találtam meg a Magyarországi Dúlák Egyesületét, ahol 2oo7-ben részt vettem az alaptanfolyamon. Már megvolt az első felkérésem szüléskísérésre, mikor kiderült, hogy a régóta tervezett baba úton van. Így aztán saját szülésem során tapasztalhattam meg, mit jelen dúlával szülni.

Emőkét a tanfolyamon ismertem meg. A MODULE akkori elnökeként szervezte és vezette két társával a kurzust. Már akkor és ott eldöntöttem, ha egyszer szülök, vele szeretnék. Ezért nagyon korán, a 4. hónapban felkértem.
Az első hónapokban csak néhányszor beszéltünk, mind a ketten úgy gondoltuk, hogy nem lesz túl sok kérdésem, hiszen részt vettem a dúlatanfolyamon, és sokat olvastam a témáról. Kétszer találkoztunk, a második alkalommal másfél hónappal a terminus előtt.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre gyakrabban hívogatom Emőkét. Volt, hogy az orvosi vizsgálat után jól esett neki elmondani a hallottakat. Szinte mindig volt kérdésem is – sokszor csak megerősítést vártam, mert tudtam a tanfolyamról, az olvasmányaimból, hogy minden rendben van velem, velünk, de az egészségügy könnyen „bedarálja”, elbizonytalanítja az embert. Még az elszántakat is – mint amilyennek én éreztem magam.

Választott doktornőm már a 39. héttől „sürgette” a szülést, mivel az UH nagy babát mutatott. Én nem aggódtam, első fiam is 421o grammal született, ráadásul túlhordással. Gondoltam, ha Szabolcs 1o-2o dkg-val több is lesz, az már nem számít. A doktornő azonban nagyon szerette volna már kint látni a babát – „ilyen nagy babának már jobb lenne kint”. Elérkezett március 4-e, a terminus napja. Jósló fájásaim ugyan már többször voltak, de semmi több. Pedig ittam szorgalmasan a málnalevél teát, a 4o. héttől pedig homeopátiás szereket is szedtem Emőke javaslatára. A babával is többször „beszéltem”, hogy várjuk sok szeretettel. Teltek a napok, nem történt semmi. A doktornő egyre jobban sürgette a szülést, már főorvosi konzultációról, indításról beszélt. Nem akartam semmi ilyesmit. Kicsit húztam az időt, türelmet kértem még. Megkaptam – egy ideig. Közben azért a szervezetem – lehet, hogy a homeopátiás szereknek köszönhetően – dolgozott, március 1o-én már két ujjnyi volt a tágulás.
Úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, a betöltött 41. héten megpróbálom beindítani a szülést a bábakoktéllal. Ezekben az utolsó hetekben-napokban folyamatos kapcsolatban voltam Emőkével, aki bíztatott és megerősített abban, hogy önmagában a baba nagy mérete és egy hét túlhordás nem indokol semmilyen beavatkozást.

Elérkezett március 11. Úgy döntöttem, ha eddig nem történik semmi, jöhet a bábakoktél. Délelőtt 1o körül ittam meg, órákig nem történt semmi. Aztán fél öt körül elkezdtek jönni a fájások. Éreztem, hogy ezek már AZOK a fájások, ebből szülés lesz. Nagyfiam buzgón mérte a fájásokat, amik szépen, ritmusosan jöttek. Telefonáltam páromnak, hogy MOST AZONNAL induljon haza, és Emőkét is hívtam, hogy készüljön.

Az események innentől begyorsultak. Az összehúzódások egyre gyakrabban jöttek, egyre intenzívebbek lettek. 8-kor értünk be a kórházba. Addigra már 2-3 percenként jöttek a kontrakciók, és mint kiderült, 6cm-re voltam már kitágulva. Ennek nagyon örültem, bíztam benne, hogy ha eddig minden ilyen gyorsan ment, akkor hamar meglesz a baba is.
A CTG-hez háton kellett feküdnöm, ez nagyon nem esett jól, mint ahogy az sem, hogy a doktornő burkot akart repeszteni. Mikor kérdeztem, hogy miért, azt válaszolta, hogy 7-8cm-es tágulásnál protokoll a repesztés, és különben is, így gyorsabb lesz a szülés. Ez utóbbit nem igazán értettem, mert elég turbó sebességgel zajlottak az események. Hová akarta még gyorsítani? Ez végül is nem derült ki, mert szabályosan elrúgtam a kezét, annyira kellemetlen volt a burokrepesztési próbálkozás. Szerencsémre ez a beavatkozás is elmaradt, a burok később szépen magától megrepedt.
Közben Emőke felmérte a helyzetet, segített megfelelő pozíciót találni, és az összehúzódások közben a csípőlapátok két oldalról történő nyomását alkalmazta – éreztem, ahogy milliméterről milliméterre nyílik a medencém. Egyszer egy pillanatra abbahagyta, de azonnal kértem, hogy folytassa, úgy éreztem, anélkül nem bírom ki.
Egy idő után megállt a folyamat, így Emőke javaslatára a szülésznő behozott egy szülőszéket. Valószínűleg valahogy „áttolhattak” rá, mert nem emlékszem, hogy kerültem oda. Csak arra, hogy amint felültem az addigi négykézlábas, ágyra támaszkodós helyzetből, Szabolcs egyből jött lefelé. Már korábban sokat szajkóztam mind a szülésznőnek, mind a doktornőnek, hogy gátvédelmet szeretnék, inkább vállalok egy kis repedést, semmint a vágást. Tudták mindketten, így a szülésznő megkérdezett, hogy mehet-e egy kis vágás, ő javasolná, mit szólok.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam. De aztán Emőkére néztem. Szerintem senki nem vette észre azt az icipici intést, amit erre a kijelentésre tett. Ez nekem elég is volt, mondtam, hogy nem, nem kérek vágást. Nagyon lassan engedhettem ki Szabolcsot. (Gondolom, ennek oka volt egyrészt a korábbi gátmetszés, illetve Szabolcs tekintélyes méretei) Elég sok tolófájást kellett ellihegnem - legalábbis nekem úgy tűnt. De erre már a várandósság során felkészültem, tudtam, hogy a kitolásnál nagyon „ott kell legyek fejben”. Miközben Szabolcs kifelé bújt, megfogtam a pici kis kobakját, ez erőt adott az utolsó a percekhez. És 22.o5-kor megszületett Szabolcs, 443o grammal és 6o cm-el.
Azonnal magamhoz ölelhettem a „kis” csomagot. Amint lefeküdtem az ágyra, és cici közelbe került, azonnal szopizni kezdett nagy buzgalommal és szakértelemmel. Teszi ezt azóta is, immár több, mint 4 hónapja.

Forrás:www.dulaalbum.hu